Kórusban énekelni menő

Tóth Árpád a közösségi éneklés misszionáriusa. A világ számos pontján tanít Budapesttől Ausztrálián keresztül Dél-Koreáig, emellett amatőr kórusokat vezényel. Ő a Csíkszerda alapítója, a Kórusok éjszakájának művészeti vezetője. A kórusban éneklés divatjáról, a közös éneklés varázsáról és a Kórusok téli éjszakájáról is beszélgettünk vele.

Hogyan
indult a Kórusok éjszakája, nehéz volt megszervezni?

Az alapötlet az volt, hogy csináljunk egy egynapos kórusfesztivált, amit este rendezünk. Hogy nehéz volt-e? Az első alkalommal, amikor a Palotanegyedben a helyszíneket kerestük, nem volt könnyű elhitetnünk, hogy egy komoly rendezvény születik, annak ellenére, hogy önkéntesen szervezzük.

Tudtommal a Kórusok éjszakájának nincsen párja, nincs
hasonszőrű rendezvény a világon. Ha van, akkor a miénket koppintották vagy a mi
frenchise-unkat viszik tovább.  A lengyel
kórusok éjszakáját az egyik diákom szervezi, s a szegedi Kósza elnevezésű program
pedig a miénknek a társrendezvénye lesz, amit a Szeged Városi Kórusegyesület
rendez.

Kórusok téli éjszakája

Miért
volt szükség a téli fesztiválra is?

Ennek a nyárihoz hasonló a koncepciója, de sok szempontból más a fókusza. Direkt uborkaszezonra terveztük, amikor minden kórusnak van már repertoárja, de nincs koncertlehetősége. Ilyen szempontból hiánypótló rendezvény. Ugyanakkor az is a koncepció része, hogy ide kisebb együtteseket hívunk, azaz a MagNet Közösségi Házban végre érvényes térben szerepelhetnek akár énekegyüttes méretű, három-, öt-, nyolc-, tíztagú kamarakórusok is. Ezek csak a kisebb terekben jelennek meg a nyári Kórusok éjszakáján. Azzal, hogy más együtteseket céloz meg a rendezvény, talán egy kicsit más a közönsége is. Sokkal több régizenét hallhatunk ezáltal, s a kamarahangzással is kísérletezhetnek az együttesek.

A
kórusok maguk jelentkeznek, vagy te hívod meg őket?

Művészeti vezetőként a művészeti koncepció és a
záródal megírásán kívül lényegében az a feladatom, hogy kiválasszam a megfelelő
együtteseket. A 17 fellépő kórusból a fele maga jelentkezett, a többieket mi
hívtuk meg.

Tóth Árpád
Fotó: Csákvári Zsigmond


a kórusok száma Magyarországon?

Ezt nehéz megállapítani, mert sok kórusnak alig van szervezeti háttere, és kimutatás sincsen arról, hogy hány kórus létezik ma Magyarországon. Az is kérdés, hogy mit nevezünk kórusnak. Egy délutáni szakkört az iskolában kórusnak nevezünk-e? És ha egy templomban, páran mise előtt énekelnek? Véleményem szerint igen.

A rendszerváltás után csökkent a kórusok száma, és azzal, hogy sok más jellegű szórakozási forma létezik, kicsit elszállt az idő a kórusosdi fölött. De például a Csíkszerda, a Soharóza vagy a Fool Moon pont arra ad választ, hogy hogyan lehet ez menő és érdekes akár a közönség, akár az énekesek számára. Azt gondolom, hogy az utóbbi nyolc-tíz évben, ha nem is gyarapodott a kórusok száma, de a média által ma sokkal több ember szerez tudomást arról, hogy léteznek kórusok.

Miért lett missziód a közösségi éneklés népszerűsítése?

Én mindig nagyon élveztem a kórusban éneklést. Személyiségformáló, feltölt, ugyanakkor ellazít, koncentrációra serkent, segíti a memorizálást. Egyetemistaként azt tapasztaltam, hogy nem mindenkinek jelenti ugyanezt az élményt, mert túlságosan szigorúak a keretek. Például leszidják az énekest, ha hamisan énekel. Nekem is vannak olyan diákjaim, akik hamar megtalálják magukban az éneklés örömét, de sokuknak szüksége van segítségre, hogy rájöjjön, hogy ez milyen menő hobbi, mennyire egészséges.

Kórusok éjszakája
Fotó: Sáfián Fanni

Azt hiszem, van tehetségem ahhoz, hogy átadjam a lelkesedést, az érdeklődésemet, úgyhogy ezért is vezetek annyi kórust, s ezért szánok annyi időt a közösségi éneklés megszerettetésére.

Az
imprós kóruséneklést te találtad ki?

Nem, az inspirációt Eric Ericson karnagy adta. Részt vettem néhány workshopján Koppenhágában és Linzben. Teljesen újszerűen ragadta meg a kóruséneklést és a kórust, mint aktivitást egy egyórás workshopban. Ez indított el. Azóta már eltávolodtam ettől, nem nagyon lehet felismerni munkámban az Ericsoni gyökereket.

Milyennek látod az ének-zene oktatást itthon?

A magyar ének-zene oktatás a Kodály-módszeren alapszik, és azzal, hogy ének-zenének hívják, s nem zenének, már szinte teljesen egyedülálló a világban. Sokkal mélyebben van ez a kultúránkban, mint ahogy gondoljuk. A Kodály-módszer nemcsak egy módszertani csomag vagy egy speciális látásmód, hanem mára már teljesen beivódott a zenekultúránkba.

De mint ahogy az egész oktatás, közoktatás, úgy a tanári identitás is válságban van. Napjainkban sokkal nehezebb azt a fajta fegyelmet fenntartani egy iskolai közegben, ami az ismeretelsajátításhoz, a tanuláshoz szükséges. Ugyanakkor szerintem ma még beszélhetünk egy olyan általános zenei műveltségről, ami Kodály-alapokon nyugszik Magyarországon.

Csíkszerda-koncert

A
klasszikus zene kedvelői közül sokan attól tartanak, hogy lassan kiürülnek a
hangversenytermek. Mit gondolsz erről?

Ezt a harangot régóta kongatják. Szerintem két ellentétes hatás érződik. Az a fajta műveltség, koncentráció, tanulási habitus, ami a komolyzenéhez kell, az valóban kikopóban van. Ahhoz, hogy közép szinten tudjon valaki zongorázni, jó pár évig napi 3-4 órát kellene gyakorolni. Erre ma kevesebb lehetőség van, ezért az elit zenészképzésbe kevesebb gyereket lehet úgy becsatornázni, mint régen. De szerencsére még mindig vannak olyan fiatalok, akik rákattannak a zenére.

A zene csodálatos világ, aminek mindig lesz hatóereje.

Szerintem van egy vidám pluralitás, amiben élünk, sokféle koncert van, nagy a kulturális ajánlat, a jó zene, az igényes zene, az élő zene, a hangosítás nélküli zene. A valódi zene teljesen váratlan szubkultúrából származó embereket is meg tud érinteni. Így én nem gondolom azt, hogy a komolyzene végóráit élnénk. Természetesen nekünk, zenészeknek, pedagógusoknak is új csatornákat kell találni, hogy eljusson az emberekhez a komolyzene.

A
hangszeres zenélés nem hiányzik neked?

Szeretek gyakorolni, sok hangszeren játszom, tanulok is. Megteremtem magamnak a lehetőségét, hogy zenéljek, de nem előadóművészként. Hárfás voltam, de a konzi után évekig nem gyakoroltam. Aztán vettem egy hárfát, s most már ezzel is kísérem a diákjaimat.

A Mezítlábas operatársulatom (a Kisképző társulata) okán szoktam még zenélni. Tavaly a Figaro házasságát adtuk elő, abban zongoráztam. Most egy új, kora barokk operát próbálunk, a Francesco Cavalli: La Didonéját, amelynek az első felvonását adjuk majd elő. Az előadás címe Trója pusztulása lesz.

Mikor
lennél boldog? Ha az utcán a hentes a bejáratnál énekelve várná a vásárlókat?

Szerintem az lenne az ideális, ha a kórusok olyan
szellemi körök lennének, amelyek mindazokat tömörítenék, akik nyitottak a
művészetek iránt, és az életük része a kórus, még ha nem zenészek, akkor is.

Szlovákiában volt egy kórusom, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa, évtizedekig az volt az egyetlen magyar szervezet ott, oda járt minden író, költő, zenész. Nem csak énekeltek, hanem megvitatták az élet dolgait. A Csíkszerdában is ez tetszik: éneklünk, beszélgetünk arról, ami a világban történik, s közben kirándulunk… Egy olyan közeg ez, ahol biztonságban érezheti magát az ember. Az együtténeklés erre egy nagyon jó alap. Ha számban kéne kifejezni, akkor azt mondanám:

ha az emberek ötven százaléka énekelne, már nagyon boldog lennék.

Ez a bejegyzés: Kórusban énekelni menő eredetileg innen származik: kultúra.hu.

About admin